- A Zorka-mesék egyes szám első személyben íródtak. Miért?
- Az a tapasztalatom, ha egyes szám első személyben mesélek, akkor a gyerekek jobban bele tudnak helyezkedni a szereplők helyzetébe és könnyebben átélik a történetet. Úgy érzik, részesei az eseményeknek. A valósághoz közelítő meséknél ez segítség az átélő képzeletnek. Nagyapám jó nevû újságíró volt, apám is írogatott, a lányomban is van efféle képesség. Látott egy pókot a pókhálóban és azt mondta, nézd, apa, gitározik a pók. Zorkának van nyelvi játékossága, szóképi leleményessége, sok helyen az ő személyes szóhasználatát vettem át a történetekben, máshol törekedtem rá, hogy az ő stílusában szólaljon meg a könyvbéli Zorka. Nyilván vannak olyan pillanatok, amikor a szereplő gyerekek szájába adok felnőttebb érzéseket, gondolatokat. Úgy érzem, a mese hallgatói így könnyebben kerülnek kapcsolatba a mondat tartalmával.
- A könyv nem kerüli meg a fajsúlyos kérdéseket sem; a betegség, az öregség, a halál kérdését. E mögött tudatos vállalás van?
- Ezekkel a problémákkal én is szembesültem a lányom kérdéseiben. Egyszerően rákérdezett ezekre a fogalmakra. Egyszer azt mondta: Apa, most olyat mesélj, ami rólam szól! Sokat gondolkoztam azon, hogyan lehet fajsúlyos témákat, vagy akár az élet alapkérdéseit játékokba, történetekbe helyezve elmesélni, úgy, hogy oldódjon a „nem tudom”, „nem értem” szorongása, hogy a korának megfelelő természetességgel harmonikusan tudja elhelyezni ezeket a válaszokat a maga gyermeki világában.
- Mit szólt Zorka ahhoz, hogy egy mesekönyv szereplője, sőt, elbeszélője lett?
- Örül annak, hogy analógiákat fedezett fel a közös történeteinkben. Természetesen kezelte, nem csinált belőle nagy ügyet. Amikor 19 éves voltam, és képesítés nélkül tanítottam, elküldtek a Pedagógiai Intézetbe egy többnapos pszichológiai alkalmassági vizsgálatra. Behívatott a pszichológus és azt mondta, látni akartam magát, mert olyan megoldásokat adott a helyzetekre, amilyeneket más sohasem. Maga író lesz. Dehogy leszek, mondtam. Nézze! Maga pedagógiailag frappáns megoldásokat talált, amelyek tele vannak játékkal, humorral, maga biztos, hogy írni fog! Azóta eltelt harminc valahány év, és az idő beváltotta a „fenyegetését”, ez a játékosság valóban jelen van a dalaimban, meséimben. Bájos múzsám a lányom.
- Hogyan lett a pedagógusi múltból egy más típusú pálya? Amely azért mégiscsak kapcsolódik a pedagógiához…
- Kicsit távolabbról indulok el. Már egészen fiatal koromban is körém gyûltek a gyerekek. Bolondoztam, játszottam, énekeltem, szerettem velük lenni, mindig kitaláltam nekik valamit. Tizenévesen NDK-ba utaztunk az osztállyal ahol a német gyerekeket is megjátszattam, minden nyelvismeret nélkül. Nagyon élvezték, én is. A tanárom hosszan győzködött, hogy ez egy fantasztikus képesség, jó lenne, ha valami hasonlóval foglalkoznék felnőtt koromban. De nyomdász lettem. Hogyhogy nem, mégis elcsábítottak akkor meghatározó csepeli pedagógusok, hogy menjek el tanítani. „Aki így bánik a gyerekekkel, az ne nyomdában dolgozzon, jöjjön tanítani!” – mondták. Csodás éveket töltöttem el félállású testnevelő tanárként. Az a fajta voltam, aki augusztus végén már várta az iskolakezdést. Színpadra úgy kerültem, hogy be kellett ugranom egy profi mûsorba. Tudták rólam, hogy gitározom a gyerekeknek. Azt mondták, addig játssz, amíg élvezik a srácok. Egy órát voltam a színpadon. Amikor lejöttem, azzal fogadtak, te remekül csinálod ezt, kéne neked egy mûködési engedély. Akkoriban kellett ilyesmi. Elmentem hát az OSZK-ba (Országos Szórakoztató Zenei Központ – a szerk.), hatszáz gyerekkel kellett játszanom az egri sportcsarnokban. Gratuláltak, megkaptam az engedélyt. Két év múlva letettem az ORI (Országos Rendező Iroda – a szerk.) vizsgát. Így alakult minden, szinte magától. Érkeztek a jelek, nyíltak az ajtók. Kapcsolatba kerültem két nagyszerû zenésszel, ifjabb Rátonyi Róbert jazz-zongoristával majd később Pejtsik Péterrel az After Crying zenekarból; ők hangszerelték a lemezeimet. Két nagy tudású zenész a jazz, illetve a progresszív rockzene világából. Szerencsés vagyok, hogy velük dolgozhattam. A dalokban, az előadásokban is a játék és a lélek volt a kulcsszó.
- Tanárként kezdte. Az ön számára gyerekkorában voltak meghatározó tanáregyéniségek?
- Életreszólóan fontosak a tanárok, elronthatják vagy jó útra segíthetik a gyerekek életét. Nekem ilyen volt az énektanárom; ahol tehetem, elmondom, hogy örökre hálás vagyok neki. Slapsi Ilonkának hívták. Sokan, sokat köszönhetünk neki. De fontos volt az a középiskolai testnevelő tanárom és testnevelő barátom, aki végül rábeszélt, hogy felvételizzek testnevelés-biológia szakra. A pedagógusoknak nem csak és főleg az a dolguk, hogy megtanítsák és számon kérjék a tananyagot, hanem, hogy inspirálják a gyerekeket a tantárgy megszeretésére, felfedezzék és bátorítsák a nyiladozó képességeket, kínáljanak olyan attitûdöt, szemléletet, ami iránytû, és útravaló lehet a gyerekeknek. Én is így próbáltam, próbálom. Amikor osztályom volt, a teremben a falra írtunk egy Örkény István-idézetet a Dal címû novellájából. A történetben a két katona éli a front keserû, egyhangú mindennapjait. Az egyik minden történésből dalt tud szerezni, mindent megénekel. A másik csodálja, kicsit irigyli ezért. Egyszer csak sorozat dörren, és meghal az énekes. A másik folytatná a dalt, de nem tudja, mert „Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni.” Ezt amúgy Levente Péter idézte nekem először. Négyszemközt súgta a fülembe útravalóul, amikor vendég volt a gyermekklubban, amit vezettem. Szóval amikor
nálunk gyerekek unatkoztak az órán és felnéztek a falra, azt olvashatták, hogy kell legyen valami, amiben ők különlegesek, amiben ők a legjobbak.
- Gondolom, nem olyan iskolarendszerben nőtt fel, amely az egyéniséget, a személyiség fejlődését tette első helyre. Most sem ilyen időket élünk…
- Így van – talán éppen ezért próbáltam személyes életemben másként csinálni. Amikor tábort vezettem, alapítottunk egy országot. Jampicország volt a neve. Mi voltunk a jampicok. Milyen a jampic? Olyan, mint te meg én meg ő, bármelyikünk. Ki kellett találjuk, milyenek a jampicok. Tíz nap alatt
társaimmal és a gyerekekkel felépítettünk egy világot, az együttélés és értékek szabályaival. Szárnyalt a fantáziánk. Volt repülőtér, repülőszőnyeggel, nyalókaültetvény, népi hangszerünk a büzőgő volt. „Mindenki születésnapja”, amikor egy este ünnepeltük mindenki születésnapját; nem volt ajándék, egymás szeretetét, figyelmét kaptuk és adtuk ajándékba. A különbözőségre, sokszínûségre építettük ezt az országot. Nem a főiskolán tanultam az igazi pedagógiát, hanem ezekben a helyzetekben.
- Hogyan lehet ma szólni a gyerekekhez; akár színpadról, akár egy könyvben? A 3D korában hol a helyük az olyan élményeknek, mint amilyen egy dal vagy mese, vagy kitalált ország?
- Ma egyértelmûen nehezebb. Túl sok az erőszakos inger. Régen a nyolcadikosok is énekelték Halász Judit vagy a 100 Folck Celsius dalait. Ma ez elképzelhetetlen lenne. Túl hamar kis felnőttek lesznek a gyerekek, ami később okozhat azért gondokat. Lelkileg még a romantikát, a játékot kéne élniük 8-10 évesen. Sokszor ugyanazt nézik, „fogyasztják”, mint a felnőttek, félbe marad a gyermekkor, túl korán kezdődik a felnőttes élet. Ez van, tehet érte vagy ellene a család. Nagyon megerősödött az ego a felnőttekben és tükörképükben, a gyerekekben is. Erős az én, az individuum, és annak a kívánsága, akarata, diktátuma. Kevesebb a közösség és a szándék az együttmûködésre. De a játék és az őszinte figyelem sokszor visszacsalja őket a nekik való megnyilvánulásokba. A felnőttek pedig ma kevesebbet játszanak a gyerekekkel, rábízzák ezt másra. A pedagógusra vagy eszközökre, a DVD-lejátszóra, vagy elektrokütyükre, a televízióra.
- Pedig volnának eszközök a szülők kezében; a gyerekirodalom például nagyon széles választékot kínál. Újjászületett a hazai gyerekkönyv-kiadás is.
- Nagyon örülök ennek a választéknak, még akkor is, ha vannak gyengécske könyvek is közöttük. Aki odafigyel, bőven találhat jó gyerekirodalmat. Mi, Zorkával nagyon szeretjük Máté Angi könyveit, aki igazi magasságokba repíti nyelvi, gondolati leleményeivel az olvasót, de kedvencünk Csukás István, Berg Judit, vagy a magyar népmesék is. Ezek a mesék mind-mind szórakoztatva gyarapítják a gyerek szókincsét, építik belső világukat, értékrendjüket.
- Mitől marad meg egy gyerek az olvasás mellett? Az elején még mesélünk neki, könyvet adunk a kezébe, aztán jönnek intenzívebb élmények, filmek, videók – azt az intenzitást egy írott szöveg már nem hozza. Hogyan lehet „visszaszokni” a könyvekhez?
- Kevesebb filmet, tévémûsort kellene nézni, és abból is csak minőséget. Ha egy gyerek mindenből a készterméket és a silányat kapja, arra lesz fogékony, arra lesz szomjas. Elmarad a képzeletvarázslás.
Ha kisgyermekkorától összekapcsolódik az élmény a meséléssel, akkor könnyebben marad hûséges a könyvekhez, az olvasáshoz. Be lehet dobni néhány jó szándékú „trükköt” a nemes cél érdekében. Én úgy próbálom Zorkával, akinek azért még gyakorolni kell az olvasást, hogy jól olvasható, ritmusos, gördülékeny szövegeket olvasunk, például Kányádit. Vagy olyat, aminek magával ragadó a története. Van úgy, hogy ő olvas egy mesét, aztán én. Így nagyobb az esély, hogy élmény marad az olvasás.
- Ez munka. És idő. Beletesszük mi ezt a munkát, időt, erőfeszítést a gyerekeink fejlődésébe?
- Sajnos ritkán. Nem szentelünk méltó figyelmet a fontos dolgoknak, nem adjuk oda gyerekeinknek időnk legjavát. Ami-kor csak ő rá figyelünk, ő a fontos.
Weöres Sándor azt írja A teljesség felé címû könyvében: „Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted.” A gyerek fejlődő lélek és szellem, nem mindegy, miből, mit teremt.
Forrás: Könyvjelző - Alexandra
