– A Zorka-mesék egyes szám első személyben íródtak. Miért?
– Az a tapasztalatom, ha egyes szám első személyben mesélek, akkor a gyerekek jobban bele tudnak helyezkedni a szereplők helyzetébe és könnyebben átélik a történetet. Úgy érzik, részesei az eseményeknek. A valósághoz közelítő meséknél ez segítség az átélő képzeletnek. Nagyapám jónevű újságíró volt, apám is írogatott, a lányomban is van efféle képesség. Látott egy pókot a pókhálóban és azt mondta, nézd, apa, gitározik a pók. Zorkának van nyelvi játékossága, szóképi leleményessége, sok helyen az ő személyes szóhasználatát vettem át a történetekben, máshol törekedtem rá, hogy az ő stílusában szólaljon meg a könyvbéli Zorka. Nyilván vannak olyan pillanatok, amikor a szereplő gyerekek szájába adok felnőttebb érzéseket, gondolatokat. Úgy érzem, a mese hallgatói így könnyebben kerülnek kapcsolatba a mondat tartalmával.
– A könyv nem kerüli meg a fajsúlyos kérdéseket sem; a betegség, az öregség, a halál kérdését. Emögött tudatos vállalás van?
– Ezekkel a problémákkal én is szembesültem a lányom kérdéseiben. Egyszerűen rákérdezett ezekre a fogalmakra. Egyszer azt mondta: apa, most olyat mesélj, ami rólam szól! Sokat gondolkoztam azon, hogyan lehet fajsúlyos témákat, vagy akár az élet alapkérdéseit játékokba, történetekbe helyezve elmesélni, úgy, hogy oldódjon a „nem tudom”, „nem értem” szorongása, hogy a korának megfelelő természetességgel, harmonikusan tudja elhelyezni ezeket a válaszokat a maga gyermeki világában.
– Mit szólt Zorka ahhoz, hogy egy mesekönyv szereplője, sőt, elbeszélője lett?
– Örül annak, hogy analógiákat fedezett fel a közös történeteinkben. Természetesen kezelte, nem csinált belőle nagy ügyet. Amikor 19 éves voltam, és képesítés nélkül tanítottam, elküldtek a Pedagógiai Intézetbe egy többnapos pszichológiai alkalmassági vizsgálatra. Behívatott a pszichológus és azt mondta, látni akartam magát, mert olyan megoldásokat adott a helyzetekre, amilyeneket más sohasem. Maga író lesz. Dehogy leszek, mondtam. Nézze! Maga pedagógiailag frappáns megoldásokat talált, amelyek tele vannak játékkal, humorral, maga biztos, hogy írni fog! Azóta eltelt harmincvalahány év, és az idő beváltotta a „fenyegetését”, ez a játékosság valóban jelen van a dalaimban, meséimben. Bájos múzsám a lányom.
– Hogyan lett a pedagógusi múltból egy más típusú pálya? Amely azért mégiscsak kapcsolódik a pedagógiához…
– Kicsit távolabbról indulok el. Már egészen fiatal koromban is körém gyűltek a gyerekek. Bolondoztam, játszottam, énekeltem, szerettem velük lenni, mindig kitaláltam nekik valamit. Tizenévesen az NDK-ba utaztunk az osztállyal, ahol a német gyerekeket is megjátszattam, minden nyelvismeret nélkül. Nagyon élvezték, én is. A tanárom hosszan győzködött, hogy ez egy fantasztikus képesség, jó lenne, ha valami hasonlóval foglalkoznék felnőttkoromban. De nyomdász lettem. Hogy, hogy nem, mégis elcsábítottak akkor meghatározó csepeli pedagógusok, hogy menjek el tanítani. „Aki így bánik a gyerekekkel, az ne nyomdában dolgozzon, jöjjön tanítani!” – mondták. Csodás éveket töltöttem el félállású testnevelő tanárként. Az a fajta voltam, aki augusztus végén már várta az iskolakezdést. Színpadra úgy kerültem, hogy be kellett ugranom egy profi műsorba. Tudták rólam, hogy gitározok a gyerekeknek. Azt mondták, addig játssz, amíg élvezik a srácok. Egy órát voltam a színpadon. Amikor lejöttem, azzal fogadtak, te remekül csinálod ezt, kéne neked egy működési engedély. Akkoriban kellett ilyesmi. Elmentem hát az OSZK-ba (Országos Szórakoztató Zenei Központ – a szerk.), hatszáz gyerekkel kellett játszanom az egri sportcsarnokban. Gratuláltak, megkaptam az engedélyt. Két év múlva letettem az ORI (Országos Rendező Iroda – a szerk.) vizsgát. Így alakult minden, szinte magától. Érkeztek a jelek, nyíltak az ajtók. Kapcsolatba kerültem két nagyszerű zenésszel, ifjabb Rátonyi Róbert jazz-zongoristával, majd később Pejtsik Péterrel az After Crying zenekarból; ők hangszerelték a lemezeimet. Két nagy tudású zenész a jazz, illetve a progresszív rockzene világából. Szerencsés vagyok, hogy velük dolgozhattam. A dalokban, az előadásokban is a játék és a lélek volt a kulcsszó.
– Tanárként kezdte. Az ön számára gyerekkorában voltak meghatározó tanáregyéniségek?
– Életre szólóan fontosak a tanárok, elronthatják vagy jó útra segíthetik a gyerekek életét. Nekem ilyen volt az énektanárom; ahol tehetem, elmondom, hogy örökre hálás vagyok neki. Slapsi Ilonkának hívták. Sokan, sokat köszönhetünk neki. De fontos volt az a középiskolai testnevelő tanárom és testnevelő barátom is, aki végül rábeszélt, hogy felvételizzek testnevelés-biológia szakra. A pedagógusoknak nem csak és főleg az a dolguk, hogy megtanítsák és számon kérjék a tananyagot, hanem hogy inspirálják a gyerekeket a tantárgy megszeretésére, felfedezzék és bátorítsák a nyiladozó képességeiket, kínáljanak olyan attitűdöt, szemléletet, ami iránytű és útravaló lehet nekik. Én is így próbáltam, próbálom. Amikor osztályom volt, a teremben a falra írtunk egy Örkény István-idézetet a Dal című novellából. A történetben a két katona éli a front keserű, egyhangú mindennapjait. Az egyik minden történésből dalt tud szerezni, mindent megénekel. A másik csodálja, kicsit irigyli ezért. Egyszer csak sorozat dörren, és meghal az énekes. A másik folytatná a dalt, de nem tudja, mert „Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni.” Ezt amúgy Levente Péter idézte nekem először. Négyszemközt súgta a fülembe útravalóul, amikor vendég volt a gyermekklubban, amit vezettem. Szóval, amikor nálunk gyerekek unatkoztak az órán és felnéztek a falra, azt olvashatták, hogy kell legyen valami, amiben ők különlegesek, amiben ők a legjobbak.
– Gondolom, nem olyan iskolarendszerben nőtt fel, amely az egyéniséget, a személyiség fejlődését tette az első helyre. Most sem ilyen időket élünk…
– Így van – talán éppen ezért próbáltam a személyes életemben másként csinálni. Amikor tábort vezettem, alapítottunk egy országot. Jampicország volt a neve. Mi voltunk a jampicok. Milyen a jampic? Olyan, mint te meg én, meg ő, bármelyikünk. Ki kellett találjuk, milyenek a jampicok. Tíz nap alatt társaimmal és a gyerekekkel felépítettünk egy világot, az együttélés és értékek szabályaival. Szárnyalt a fantáziánk. Volt repülőtér repülőszőnyeggel, nyalókaültetvény, népi hangszerünk a büzőgő volt. Volt „Mindenki születésnapja”, amikor egy este ünnepeltük mindenki születésnapját; nem volt ajándék, egymás szeretetét, figyelmét kaptuk és adtuk ajándékba. A különbözőségre, a sokszínűségre építettük ezt az országot. Nem a főiskolán tanultam az igazi pedagógiát, hanem ezekben a helyzetekben.
– Hogyan lehet ma szólni a gyerekekhez; akár színpadról, akár egy könyvben? A 3D korában hol a helyük az olyan élményeknek, mint amilyen egy dal vagy mese, vagy kitalált ország?
– Ma egyértelműen nehezebb. Túl sok az erőszakos inger. Régen a nyolcadikosok is énekelték Halász Judit vagy a 100 Folk Celsius dalait. Ma ez elképzelhetetlen lenne. Túl hamar kis felnőttek lesznek a gyerekek, ami később azért okozhat gondokat. Lelkileg még a romantikát, a játékot kéne élniük 8-10 évesen. Sokszor ugyanazt nézik, „fogyasztják”, mint a felnőttek, félbemarad a gyermekkor, túl korán kezdődik a felnőttes élet. Ez van, tehet érte vagy ellene a család. Nagyon megerősödött az ego a felnőttekben és tükörképükben, a gyerekekben is. Erős az én, az individuum, és annak a kívánsága, akarata, diktátuma. Kevesebb a közösség és a szándék az együttműködésre. De a játék és az őszinte figyelem sokszor visszacsalja a gyerekeket a nekik való megnyilvánulásokba. A felnőttek pedig ma kevesebbet játszanak velük, rábízzák ezt másra, a pedagógusra vagy eszközökre, a DVD-lejátszóra vagy elektrokütyükre, a televízióra.
– Pedig lennének eszközök a szülők kezében; a gyerekirodalom például nagyon széles választékot kínál. Újjászületett a hazai gyerekkönyvkiadás is.
– Nagyon örülök ennek a választéknak, még akkor is, ha gyengécske könyvek is vannak benne. Aki odafigyel, bőven találhat jó gyerekirodalmat. Mi, Zorkával nagyon szeretjük Máté Angi könyveit, aki igazi magasságokba repíti nyelvi, gondolati leleményeivel az olvasót, de kedvencünk Csukás István, Berg Judit, vagy a magyar népmesék is. Ezek a mesék mind-mind szórakoztatva gyarapítják a gyerek szókincsét, építik belső világukat, értékrendjüket.
– Mitől marad meg egy gyerek az olvasás mellett? Az elején még mesélünk neki, könyvet adunk a kezébe, aztán jönnek intenzívebb élmények, filmek, videók – azt az intenzitást egy írott szöveg már nem hozza. Hogyan lehet „visszaszokni” a könyvekhez?
– Kevesebb filmet, tévéműsort kellene nézni, és abból is csak minőséget. Ha egy gyerek mindenből a készterméket és a silányat kapja, arra lesz fogékony, arra lesz szomjas. Elmarad a képzeletvarázslás. Ha kisgyermekkorától összekapcsolódik az élmény a meséléssel, akkor könnyebben marad hűséges a könyvekhez, az olvasáshoz. Be lehet dobni néhány jó szándékú „trükköt” a nemes cél érdekében. Én úgy próbálom Zorkával, akinek azért még gyakorolni kell az olvasást, hogy jól olvasható, ritmusos, gördülékeny szövegeket olvasunk, például Kányádit. Vagy olyat, aminek magával ragadó a története. Van úgy, hogy ő olvas egy mesét, aztán én. Így nagyobb az esély, hogy élmény marad az olvasás.
– Ez munka. És idő. Beletesszük mi ezt a munkát, időt, erőfeszítést a gyerekeink fejlődésébe?
– Sajnos, ritkán. Nem szentelünk méltó figyelmet a fontos dolgoknak, nem adjuk oda gyerekeinknek időnk legjavát. Amikor csak őrájuk figyelünk, ők a fontosak. Weöres Sándor azt írja A teljesség felé című könyvében: „Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted.” A gyerek fejlődő lélek és szellem – nem mindegy, miből, mit teremt.
Forrás: Könyvjelző – Alexandra
