Bátorságpróba

Trencsényi László ajánlása - részlet

Én ezúttal Mikola Péter könyveiről készülök írni. Igazolván azt, hogy ez a korszerű gyerekkép él tovább, jelenik meg könyveiben.

Szóba kell hoznom még egy hagyományt. A testvérpár „kettős szereposztását” a gyermekirodalom világában. S ne is feltétlenül a híres kettősre, a Két Lottira tessék gondolni. Hirtelen a magyar hagyományból Marék Veronika Annipannija és jóformán emberi társsá vált Boribonja jut eszembe, vagy Petrolay Margit Andrisa és Katicája Különös dolgok című könyvében. Mikola Zorkája és Bercije akár utódai e mesehősöknek. Azzal a különbséggel, hogy Boribon mégiscsak egy játékmackó (nem emberi tesó), s Andris és Katica minden mesében a varázsecsettel - valósággal átlépve a valóság határait – mesebeli tájakra „utazik”, vesz részt kalandokban, találkozásokban, mos addig Zorka és Berci hús-vér testvérek. Zorka életkorát pontosan tudjuk, hiszen a trilógia (a harmadik kötet készülőfélben) első kötetében (Világszépítés) éppen az 5. születésnap áll a történet fókuszában.

Történet? A testvérek kalandjai abban is különböznek, hogy nem is igazán történetnek nevezném őket (bár a második kötet – Bátorságpróba – egybefüggő utolsó részei mégiscsak indiánkalandok valóság és képzelet határvidékén), hanem „közérzetfényképnek”. Egyszerűbben fogalmazva: novelláknak. Valóságos, mondhatni realista jelenetek egy alapjában véve biztonságban élő, mondjuk: modern – már-már posztmodern –középosztály-beli családról. Ahol apát lehet „mókamesternek” nevezni, anyának „jószívűsége” a legfontosabb vonása. S a gyerekek pedig – expressis verbis –„boldogok”. A szerző ezúttal nem a hazai valóság olykor dickensi mélységű bugyraiba vezeti hőseit, bár találkoznak az utcán hajléktalannal, s a piacon ők késztetik mosolyra a komor savanyúságárust. S szembesülnek a betegséggel, sőt az elmúlással is – egy halottak napi temetőlátogatáson, s az emlegetett indiános kiránduláson az éjszaka sötétjének legyőzése is próbára teszi őket, s egy lopás-esemény is lezajlik. (A készülő kötetben egy „lusta gyerek” rajza lesz olvasható – a modern magyar gyerekirodalom – Hárs, Csukás, Tarbay és mások – hagyományainak megfelelően nem „nevelő szándékú kritikai össztűz” áll a novella középpontjában, hanem – ironikus csavarral pozitív fordulatot vesz a „hős” sorsa.)

A novellák az eszmélő gyerek világának kérdéseire keresik a választ. A szerző eltökélten hisz abban, hogy Zorka és Berci „mintacsaládja” és „mintabeszélgetései” valóban mintául szolgálnak a mesehallgató gyerekek számára, vagy éppen kezdő olvasóknak. Nevelési szándék? Didakszis? Legfeljebb úgy, hogy „fiamnak mondom, menyem értse”. A mesélő szülők, óvodapedagógusok éljék át, hogy így is lehet kommunikálni a gyerekekkel – róluk. Vagy a születés misztériumáról, vagy a dédszülők múltba homályosuló fényképeiről, barátságról, a „majdani” esküvőről, a kert ágyásairól, titkainkról. S bizonyára a mesehallgató, meseolvasó gyerekekben is felerősödik a vágy: ilyen családban lenne jó élni. (Ahol bekapcsolható „haragszelidítő” és „szidásgátló” billentyű is juthat a kezük közé, ahol „gyógyító puszi” derítheti fel a beteget.) Ennyit a Mikola-novellák tartalmi újdonságairól, valóban „világszépítő” jeleneteiről.

Ám ha a Janikovszky-írások a tartalmi „innováció” mellett műfajilag is új színt hoztak a gyerekirodalomba – ti a mese helyébe lépő monológot, akkor Mikola is új műfajjal kísérletezik. Hiszen a karakterek, a problémák, a kérdések alapvető megjelenési formája a párbeszéd. A dialógus. Van olyan fejezet, ahol minden sor gondolatjellel kezdődik: a tartalom a szereplők kérdései-válaszai alapján bontakozik ki. Érdemes tapasztalatokat szerezni arról, miképp „mesélődnek” ezek a párbeszédek – akár az óvodai csendes pihenő meghitt nyugalmában, akár este a családban. Biztosan új „mesemondói” képességeket hív elő a gyerekekhez forduló felnőttekben. Alighanem őket is párbeszédre szoktatja.

Ezért is ajánlom Mikola Péter könyveit, a Móra kiadásában megjelent Világszépítőket, és a Bátorságpróbát, s érdeklődéssel várom a trilógia záródarabját.