Neve: Mikola Péter, foglalkozása: játszótárs

A közösségi ház játszószobájának vendége volt a közelmúltban Mikoloa Péter. Neve ismerõsen cseng a szülõk és a gyerekek fülében: õ az a mûvész, aki énekes-zenés mûsorában egy különös órában elvarázsolja nemcsak a gyerekeket, de a véletlenül odatévedõ felnõtteket is. A mackós termetû, örökké nevetõ szemû "játszótárs" mintha valóban varázsló lenne: intésére ezer apró ördög bújik elõ az addig illedelmesen üldögélõ gyerekekbõl, s egy varázsütésre ébredezõ, morcos Ádámmá, tetszeni vágyó Klárivá, vagy verekedõs Karcsivá válnak.
A következõ pillanatban a tanítónéni mozdonyként vezeti a gyerekek alkotta vonatot a terem sarkai között, s még nem tudják, hogy öt perc múlva farsangi buliban találják magukat, ahol elõször úgy énekelnek, mint a bennszülöttek, úgy dörmögnek, mint az éhes medvék, végül egy végtelenített dal refrénjét tapsolják boldogan. Mindannyian kíváncsiak lettünk erre a nem mindennapi emberre, aki - számtalan országos lap után - készségesen adott nekünk is interjút.
- Mikor fedezte fel önmagában azt a képességet, hogy így el tudja varázsolni a gyerekeket?
- Az igazság az, hogy nem én fedeztem föl, hanem az talált meg engem. Sosem voltak ilyen ambícióim, egyszerûenkiderült, hogy hozzám jönnek a gyerekek, körülöttünk jó hangulat van, szívesen játszanak velem. Felfedeztem hogy játékkal lehet értékeket bevinni. Egyszer be kellett ugranom egy profi mûsorba, azután azt mondták a mûvészek: te jobban csinálod, mint mi. Megszereztem a mûködési engedélyt. Szóval nem nekem volt ambícióm, hanem ez a dolog választott ki engem.
- Mûsorai mintha színpadon jönnének létre. Készül a fellépéseir, vagy spontán alakulnak ki a mûsorszámok?
- Nem. Ehhez lélekjelenlét kell. Szó szerint lélekjelenlét. A felnõttek cselekvésszinten, a gyerekek történésszinten élnek. A gyerek, ha unatkozik, mindenével unatkozik, ha boldog, mindenével boldog, ha figyel, mindenével figyel. Ahhoz, hogy az ember ezen a rezonancián maradjon, kell egy életforma. Én délelõtt játszom, délután pedig kívül rekesztem a világot. Én így edzek. Ami nem lényeges az maradjon kívül.
- Mindíg sikerül megteremteni önmagában a megfelelõ lelkiállapotot, és a gyerekekben a fogadókészséget?
- Törekszem rá. Inkább így mondom, mert ha az ember elmúlt húsz éves, a boldogállapotot fenntartani már nem egyszerû. Ami fiatal korban még természetes állapot, késõbb azon már dolgozni kell. A mûsorok alatt a legrejtettebb tartalékenergiáimat is mozgósítom.
- Egyedül készíti a mûsorokat vagy vannak segítõtársai?
- A mûsor lényege leginkább engem tükröz. Hangszerelõim Rátonyi Róbert és Bejcsik Péter. A közös munkában néha meg kellett harcolnom azért, hogy a zene szolgálja a legfontosabbat: a játékot. A világon a legfontosabb dolog a játék.
- Irigyeljük a saját gyerekeit...
- Nincs saját gyerekem. Nagyon rezonáns életem van, és még nem sikerült megtalálnom azt a társat, aki elviselné az életformámat, amely nagyon sok utazással jár.
- Mit gondol, hány éves korig lehet fenntartani ezt a gyermekies lelkiállapotot, amelyben az ember ilyen fokon képes a gyerekekkel azonos nyelvet beszélni?
- Ezen én is sokat gondolkozom. Mostanában láttam Garas Dezsõt a Legenda a lóról címû darabban. A nézõk feltétel nékül elhiszik, hogy õ egy ló. Ameddig a gyerekek elfogadják, hogy ez a bácsi egy játszótárs, addig szabad játszanom.